Szedemnajszt laboda

Szedemnajszt laboda

Fragment

Curriculumvitaelabod Ja, Lili Csokonai, jeszam bila na szvet te zsaloszti puni rogyena 17. Septembris 1965. leta zeron v megleni ravnini Csepela, v pravi rimszki veri i osztala v neveri do szmrti.

Blazseno goszpo mojo majko, lepo Kato Várdai goszpo, dragi nass Bog je v iszti vuri iz te szozne doline k szebi zel, i tak szem ja posztala, bez vole szvoje, krvnik neny, tak.

Moj dragi jotecz goszpon, naj mu da Bog pokoj, Péter Csokonai, fmrl je iszto na Mihalevo anno 1969, v 35-em letu szvojega trplenya punoga zsitka, drevo zsitka szvojega v zsaloszti veliki z szvojom rokom preszekocs, osztane naj i na tem szvetu vecsni szpomen nemu, naj sze blescsi negova szlava radoszna. Ja szem prav stiri protuletja dozsivela, leto, jeszen i zimo. I od toga csasza bila szem morala licze szvoje pravo szkrivat, szirota ja posztala szem kak voda tiha, iz koje szem sze pokazala szamo po stirinajsztem dohagyanyu vode.

Negda okoli kraja leta 1982, dneva glaszno veszeloga szem szpoznala goszpona Mártona Kérija, mojega bodocsega lubeznivoga hizsnoga tovarusa. Tak szem lepo pomali po szvoji voli posztala negva die 15. aprilii. Moje je devicsansztvo zelo vreme vetreno.

Bog milosztivi daroval nam je szineka na Jendrasevo, i zakaj bila jeszam jako betezsliva i szlaba, dosel je on pred czajtom, med 7 i 8 vurom zvecser. Ampak draga modroszt Boga nasega milosztivoga zela je nega k szebi iz toga szveta okoli tretje vure popolnocsi. Bol je meni pamet zela i nega zsivege videti neszem mogla, ime nemu dati mogla neszem. Naj mu bo Bogu nassemu dragomu fala, jerbo dete neje bilo pravo i zsnyim je nass Milosztivi Bog angyelszki szvoj korus kincsil. Anno 1983, da sze piszalo, od ponedelka ne torek.

Bilo sze zato v nami nabralo golo divlastvo. Zsiveli szmo z goszponom mojem Mártonom Kérijem contento glaszno, zarad negove familije szkrivali i tajili jeszmo, koja nega kak roba drzsala je, ampak kojo on je iszto tak lubil.

Onda pak die 2-oga Aprilisa, praf nekak na Vuzmene szvetke zsitek moj szkorom je bil izczuril. Stercza mojega goszpona Mártona Kérija szamogibajocsi vrazsjihintov (Volkswagen) kak blescsecsa sztrela vudril ga je v debeli hraszt, ja szem kak tics letela, i kak tezski kamen na zemlo pala, nemu sze nikaj ne pripetilo, pobral sze, zel je mene omedleno v roke szvoje i na dogem poto neszel med szvet, fala Bogu szrecsno, a ja szem szamo v spitalo bila ozdravila.

Ampak tam na noge moje nozs je csakal, i od toga cajta ja lezsin v stolczo na kotacse, trpel je doszta i milosztivi obraz moj. Zarad szeh teh mok posztala szem ja hizsnomu tovarusu mojemu Mártonu Kériju odurna i zbezsal je (otišao je).

Sze to pripetilo sze ve. In summa, ne morem niti naprej gledati, niti nazaj. (ostavljeno prazno mjesto) piszano je dendenesz z plajbaszom.

Joteclabod

Kakov je bil moj dragi jotecz, zviralo zsitka mojega? Moj dragi jotecz, zviralo zsitka mojega, bil je disecsi kak visnya.

Bormes, sztari je posztal vecs ve. Lepota je negva na nikaj dosla, zabil je ze szebe kak ze csudno, szkrivnoszno i jako megleno figuro, koji je morda bil negda. Ja ne znam praf kakov je bil, kaj naj recsem ze nega, kaj bi sze moglo recste ze nega ze koga je nisto ne znal nikaj. Sze i nikaj, grdo i lepo! Bokmoj, kak je trpel! Bokmoj, kolko je videl! Bil je bestija v vissini i bil je bestija v glibini! I denesz kak bi za sze to on dal szvoj racsun szveto! Razmemo mi to! Sze je to ludszko! I vreme divje onda nega neje zabadav dusilo? Al bi sze szilom ludi iz zsitka szvojega zriniti ne bi mogli?

Ja sz tem szkupnoga nemam nikaj. Nikaj zato, sztaro ono, licze negvo zsivi v meni, nemu sze morem zafaliti za sze, i zafalim sze, dragi moj mili jotecz.

Fkanyuvanye lotrovszko, mrtef je preda je kukczom da szem stiri leta sztara bila.

Majkalabod Kakva je bila moja draga majka? Moja pokojna draga mamicsicza Kata Várdai bila je kak sipek lepa.

Bog nass szemogocsi, milosztivi neje nyo poszlal lepo, i da jo je sztoga szveta vun zel, neje bila niti onda. Bormes, moski szvet sze kak ringispil ze nyom obracsal zaradi nenye posztave. Zavidne nenye tovarissicze iszto tak, zlobno szo za plecsani nyenimi govorile: lepoticza kreolna, i podszmehavale: sziroticza, ako je vecs Cziganicza, naj bi imala bar ono, gyungy.

A gyungy je drugo nikaj ne, neg zsenijalnoszt, ono pak drugo nikaj je ne, neg szamoszvojnoszt, csudo ono retko, da je sze na szvojem mesztu. Zsenijalnoszt je proszta i, jaszna, kak zadnyicza, koja je, vusznicze, sztidnicza. Koszminye, misicza, zsila, csonta, to je gyungy. Pizda i kurecz, to je gyungy. Neje meni lepo sze to napiszati, kakda bi sze sz tem falila. — Goli izgovor.

Neje trpela bila ako szem sze zvecser v posztelo nyeno zvlekla, pusztim naj jo zmirom, mrzila je bila ona szama szpati, i zabadav szem ji rekla, i bila szem itak isla k nye szenye szvoje sztrasne sztirat, a ona je szamo vriszkajocs vikala: Niszi ti nikaj, ti szi nikaj!

A puderov i morda znojov zmesani vony, koji je bil, bil je bole neprijeten, kak nekaj drugo. Vonyi poznati, szopon, kava, niszu zanimivi. Mamicza draga moja kak kava dissecsa, to je noroszt. Ono kiszelkaszto v poszteli, ono je glavno, ono, kojega ga vecs ne.

I onda da nasz je dragi moj jotecz bil osztavil, na zselo moje drage majcsice k nam sze bil privlekel jen csovek inzsenyer, i onda sze fnogo sze szpremenilo, a najbole moja lepa goszpa mater, koja ne szamo da je posztala iscse lepsa, i koji szo bez pravicze zamerili czvetenye v tej zsaloszti, kak z tugyimi mladicsimi blede keszne veszelicze, hapila sze zabavlati z menom, kaj ona prle z szvojom zdravom pametjom i reflekszami napralija neje, al kak bi sze i mogla zabavlati z csovekom-detetom, da je ono zsivo ludszko telo z nassega zsivoga ludszkoga tela... I da sze zmenom szpominala, rekla mi je, ocse biti moja tovarussicza, naj ji bom pejdesicza. Ja miszlim kaj je stela doznati, kaj ja miszlim ze nyis. V recsaj nenyim szem prepoznala recsi inzsenyerove. Hoferajocsi je iszkala mojo naklonyenoszt. Na moje tulenye dagda naprejdojdocse ona je, na moje veliko csugyenye, trpela bez recsi. Bila sze csiszt szpremenila, mene vecs to ne boli.

Inzsenyer liszjak hrnec szvoj vuto neje ftikal. Komaj szem bila zversila svoje skole opcse, itak szem sze mu bila zlobnomu dopadnola. Lepo piszano szem imala obleko bjenom, tak szem hodila poszpravlat i csisztit, csovekom szmetije-necsiztocso surala, drglala, ledovja szvoja jafkajocs gibala. Viszi meni sze vun, obadva sztegna szrrnaszta, a pod pazuhom pacsmaszto plaslivo koszminye. A furt szem sze znojila. Inzsenyer je to dvoje gledal. Kaj bi sze sze on zmiszlil i naprajil! Szkupaj szu szaki den pijancsili.

Mater moja je meni ze zsitek klepetala. Recsem ji fletno, szuho, zdeno dete, v jocsi, kaj sze posztarala (36 protuletja je brojila onda). Reszplakala sze nato szkup zrusena. To je inzsenyerova mestrija. Negda, bormes, bila bi me fino plusznula. Kerf bi me csiszt oblila. Bila bi jo ponoszno lizala.

Denique neje to csudno, nego szuprotno, to, da je do szim, do szim doletela moja mamica lasztovicska.

Fkanyuvanye lotrovszko, mrtfa je preda je kukczom da szem sze narodila.

Brazilijalabod

V Braziliji ocsem zsiveti, zato kaj je tam dobro.

Devistvolabod

Kak bi deklicsicza bezsala zmamleno, szim, v pokvarjeni hostat, ze tramvajom skripajocsim z otprtim peronom dalko vun detim, kak bi szimotamo mahala zserebaszto z skolszkom taskom, kak nevelon, slampaszti veszeli lojdras, vidla bi puno sze, szive lesze, sztene, blokove rame z kuglami preprelene, orjaske sztrehe z badoga, golo palaszto sztreho, kameni pod, licze, jocsi, pogled, koszmate obraze, prelo nosza, dlako, prepetanye bocze, belo pozselenye, csrnoga vraga, szivo szamocso, medli odgovor, izdajnistvo, vernoszt, zlocso i plemenitoszt, grabala bi szlifkajocs, huja i titra — i onda bi sze cokli zapeli v sin, i onda bi ji pocsila zsila, kak slaparcsaszta bomba bi sze zepicsila v aszfalt, czvilenye, jafkanye, bremze i mrmlanye, roka, koleno bi krvarilo i tam gore med sztegnami ostra bolecsina, pri zviralu, prelo, krv-prelo, kakda bi szczati morala, na bugyugaj kervava piknya, sipek-bolecsina, na roke do lakta gipsz vecs meszeczov, velika, bela rokavicza, szrbi, szrbi, in onda bi tam omamlena tandem tandem pogledala okole szebe, szedela bi potrta — fragile — v jocsaj z kipom odhajajocsega sztisajocsega, v vecsnoszt izginyajocsega tramvaja, kolok bi poglednola, kakda bi sze to, kaj sze pripetiti more, vecs jempot bilo pripetilo zsnyom i nikaj jo novo csakalo vecs ne bode, tak je miszlila, al krivo je miszlila, i onda tam dole, na trdom makadamu v blodni desperaciji zeviknula je, glaszno:

SZEM! SZEM!

Lezsim v kmiczi. Kmicza lezsi na meni. Vracza niszo zaprta, odskrinyena szo, szpodaj szvetloba, szvetloba posztrancze. Glaszno izgovaram jeno (neutralno) recs. Kmicza ne odgovarja. Neguje me, dobro mi fpadne, nenya zracsunlivoszt me drazsi. Necse me te norcz sztrasiti. Idi v rit, szamo me zsaloszti. Z lepimi hladnimi vuszniczami cselo mi blagoszlovi, pak nosz i licze kusuvle. Izvigya. Tam bobna, nagovara. Dvaput me kusne. To mi je zabavno. Zgresi ergo, szpadnoli szmo zvunaj znekaj, kam me ocse noter pelati Fletno mi dene sako na zobe. Grobocso nyegvo ocsem. Griznem mo roko i malo ga grebem. Hrzse sze gibajocs koleno mi sze hapi gladiti. To sze more zkalkulerati, ne bom sze hinila. Opet me gladi nepresztanoma ne pusztim sze. Zadovolen je, praszecz, na nakincsen negovem obrazu vidim, miszli, szamo iscse malo cajta. Devicza szem, devicza szem, al je lepo!!!

Drobovjelabod

Isli szmo z mojim lublenim joczom szvinyo klat. Sze je szivo, derveno. Zakaj me nemas rad? Ampak szem szi roke fteknola v reszporjeno szvinyszko cserevo, med goszte, tople, szparne csurke, prepetovala szem je, prek prszte szo mi czurile. Komaj szo me mogli odvlecsi od tam. Tople szo csurke dobre, kak Brazilija.

Preveo Stjepan Lukač